19

 

 

 

— Ha meg akarsz ölni, miért nem intézed el most mindjárt? — kérdezte Kellan.

— Kellan — felelt Midnight, gúnyosan aggodalmas arcot vágva —, már megmondtam neked: ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna.

Azaz élve kellek neked valamihez, de mihez? Még mindig nem értette, mire kell Midnightnak az amulettje, és hogy egyáltalán mit keresnek itt a semmi közepén.

Kellan legszívesebben felpofozta volna magát. Hogy bízhatott meg ilyen vakon Midnightban?

A francba is, hogyan bízhatott meg még mindig akárkiben is ebben a szakmában? Hiszen Lothan megtanította neki, méghozzá elég plasztikusan, hogy árnyvadászban nem szabad bízni, még akkor sem, ha nagyon közel áll az emberhez.

Kivéve talán Oriont. Ahogy Kellan visszagondolt rá, és eszébe jutott, milyen körülmények között dobták oda az ismeretlen végzetnek, jeges düh tört fel benne.

— Te dobtál fel minket, igaz? — támadt Midnightnak. Megállt, hogy szembeforduljon vele. — Te küldted a rejtekhelyünkre a Telestrian embereit, hogy végezzenek Orionnal, ugye? Te rendezted meg az egészet!

— Menj tovább — vetette oda Midnight, és a rend kedvéért a pisztolyával is intett egyet.

—  Vagy mi lesz? Lelősz? Azt nem hinném. Kellek neked valamire.

— Annyira azért nem, hogy ne lőjelek le egy pillanat alatt, ha több problémát jelentesz, mint amennyit érsz, Kellan — szögezte le hűvösen Midnight. — Ne értékeld túl magad. Kész vagyok itt hagyni téged, és egyedül folytatni. Ajánlom, hogy fejezd be a butáskodást, és indulj!

Kellan a tünde szemébe nézett, és ezúttal száz százalékig biztos volt benne, hogy igazat mond. Lassan megfordult, és tovább baktatott fölfelé a lejtőn.

— Te rendezted meg az egészet, ugye? — kérdezte újra. — Gondolom, nem véletlen, hogy itt kötöttünk ki — intett egy széles mozdulattal a sötét erdő és a hegyoldal felé.

— Talán csak kihasználtam az alkalmat — szerénykedett Midnight.

— Nem — rázta a fejét Kellan. — Nem erről van szó. Ezzel a hellyel van valami, ezzel a Tir Tairngire-ral. Egyáltalán igazi volt a vadászat a Telestriannál?

— Bizonyos értelemben — felelte Midnight. — Timothy Telestrian azt hiszi, az volt. Meggyőztem, hogy olyan információkat tudok szerezni, amelyekkel zsarolhatja, vagy kínos helyzetbe hozhatja az apját, és ez annyira fellelkesítette, hogy kész volt megtenni bizonyos intézkedéseket különösebb kérdezősködés nélkül.

— Na de amit megszereztünk, az nemigen hozhat senkit kínos helyzetbe.

— Az igaz, hogy Timothy nem ilyesmire számított, de én azért azt hiszem, hogy ez a fájl igenis kellemetlenül érintheti idősb Telestriant, ha a megfelelő kezekbe kerül.

— Csak éppen eszedben sem volt átadni neki. Megbeszélted vele egyáltalán a találkozót a chip átadására?

Midnight hallgatása többet mondott minden szónál.

— Azért akartad, hogy eltűnjünk onnan, mert eladtad Oriont Telestriannak, és tudtad, hogy az emberei már úton vannak.

— Először nem különösebben örültem neki, hogy ő is jön — mondta Midnight. — De végül jól jött, hogy vethetünk egy koncot a kutyák elé.

— Te… — pördült Kellan Midnight felé.

Nem tudta volna megmondani, mi állította meg: a lövés hangja, vagy az azt követő gyors rúgás. Utóbbi gyomron találta Kellant, aki a köves földre bukott. Miközben köhögve kapkodott levegő után, hallotta a fegyver kakasának csattanását. Reflexszerűen megtapogatta magát, vért és sebesülést keresve.

— Ne félj — biggyesztette az ajkát Midnight —, figyelmeztető lövés volt. De ez volt az egyetlen, Kellan. Én nem vagyok holmi nyafogós kislány, aki vadászosdit játszik. Ha azt teszed, amit mondok, talán megúszod a dolgot. Ha nem… — Vállat vont, továbbra is Kellanre szegezve a fegyvert. — Most kelj fel, és indulj!

Kellan feltápászkodott, és folytatták útjukat felfelé a hegyen.

 

 

— Milyen messze vagyunk a barlangtól? — kérdezte Orion, ahogy gyalogoltak felfelé a hegyoldalon.

— Nem túl messze. Nemsoká ott kell lennünk — tanulmányozta Akimura a kézi GPS-t. — Már persze ha kitart az idő — tette hozzá az égen tornyosuló sötét felhőkre pillantva.

— Szerintem ezzel nem lesz gond — zihálta Lothan. — Azt hiszem, már teljesítette a feladatát. Más kérdés, hogy én kitartok-e. — Az öreg troll erős volt ugyan, de nem hegymászásra termett. Botjára támaszkodva kapaszkodott a többiek után. Orion járt az élen, de így is vissza kellett fognia magát, hogy ne rohanjon előre. Akimura az egyetlen, aki tudja, merre mennek, ráadásul ki tudja, milyen meglepetések várnak rájuk az úton.

— Nem tudja, mit tervez Midnight? — kérdezte Lothan Akimurát, de ő csak vállat vont.

— Az biztos, hogy köze van a szellemhez, amelyet Marc a barlangban kötött meg. Ebben ön a szakértő, de én úgy vélem, hogy Marc jegyzetei segítségével és az amulettel, amelyet a rítushoz használt, Midnight képes lehet valamilyen eredményre jutni, még ha nincs is birtokában a Tudás.

— Lehetséges — mormolta Lothan. — Ez nagyon sok mindentől függ. Tudtam, hogy van valami azzal az átkozott amulettel! Soha nem láttam még hozzá fogható fókuszt. Mert nem is fókusz volt valójában, egyszerűen áthatotta a szellemi energia — méghozzá nem hétköznapi mennyiség. A rítushoz hasonlót sem láttam még. Meglehetősen vakmerő elgondolás. Minden bizonnyal az asztrális és fizikai síkok közötti összeköttetés szükséges az elvégzéséhez, amelyről Dr. Thierault értekezik. Megfelelő körülmények között elképzelhető, hogy Midnight képes legyen ezeket az összetevőket felhasználni valamilyen célra. Hacsak persze nincsenek magának is mágikus képességei, amelyeket mindvégig sikeresen elrejtett előlem.

— Azt nem hinném — szólt Akimura keserű mosollyal. — Midnightnak megvannak a maga kis titkai, de nem hiszem, hogy a varázslás közéjük tartozna.

— Ami azt is jelenti, hogy eddig valószínűleg nem bántotta Kellant.

Orion szíve nagyot dobbant a gondolatmenet hallatán, és hátrapillantott Lothanra.

— Frankón? — kérdezte G-Dogg is. Lothan komolyan bólintott.

— Midnightról sok mindent elmondhatunk, de az biztos, hogy nem buta. Ha bármi olyan terve van, amihez varázsló is kell, akkor maga mellett tartja Kellant, és megpróbálja meggyőzni őt, hogy segítsen neki — így vagy úgy.

— És ha nem sikerül? — kérdezte Orion. Lothan tekintetéből kiolvasta a választ. Megfordult, és tovább gyalogolt felfelé.

— Mit csinálunk, ha utolérjük őket? — kérdezte most G-Dogg.

— Meggyőzzük Midnightot, hogy engedje el Kellant — felelte Lothan.

— Erővel, ha szükséges — egészítette ki Akimura. G-Dogg elvigyorodott.

— Tőlem mehet.

Orion az előttük elnyúló lejtőt kémlelte. A fák itt még mindig olyan sűrűn sorakoztak, hogy nem lehetett túl messzire ellátni, bár a sötét neki nemigen okozott gondot. A tünde szemek nagy távolságot belátnak, még ha csak a hold és a csillagok világítanak is.

Orion megállt, aztán lassabban ment tovább, hogy a többiek utolérhessék. Amikor Akimura mögéje ért, a tünde lehalkította a hangját, hogy más ne hallhassa, amit mondani akar.

— Azt hiszem, valaki figyel minket fentről, két óra körüli irányból — szólt ügyelve rá, hogy ne nézzen arrafelé.

Akimura előbb rápillantott a navigációs készülékre, mintha csak az irányt keresné, aztán előrenézett, abba az irányba is vetve egy pillantást, amelyet Orion megjelölt.

— Biztos benne? — kérdezte halkan. Orion bólintott.

— Amennyire csak lehet.

Akimura megálljt intett, és úgy tett, mintha mutatni akarna valamit a GPS-en a társainak. Halkan beszélni kezdett.

— Orion azt mondja, látott arról valakit a fák közül figyelni minket. Azt hiszem, észak-északnyugati irányba kellene továbbhaladnunk, hogy elveszítsen minket szem elől; és valahogy körülkerülünk.

— És mi lesz Kellannel? — szólt Orion. — Nem pazarolhatjuk az időt bújócskázásra.

— Azzal semmit sem segítünk neki, ha kelepcébe sétálunk — jegyezte meg Lothan. — Talán tehetek is majd valamit, ha már nem látnak minket.

— Jól van. — Akimura megmutatta az új haladási irányt. Remélhetőleg bárki is figyelte őket, arra gondolt, hogy csak igazítanak az útirányon a térkép vagy a navigációs készülék útmutatása szerint.

Orion alig állta meg, hogy ne vessen egy pillantást a leselkedő felé. Amikor már megtettek egy bizonyos távolságot, visszanézett, és lassan végigpásztázta a terepet. Néhány perccel később halkan a többiekhez fordult.

— Nem látok senkit — szólt —, és már nem látni ide onnan, ahol megláttam az emberünket.

— Még kerüljünk egy kicsit messzebb a biztonság kedvéért — mondta erre Lothan.

Pár perc múlva megálltak egy hatalmas fa törzsénél, és a mágus a botjára támaszkodott.

— Namármost — kezdte —, nézzük, kivel van dolgunk.

Egyik kezét felfelé fordított tenyérrel felemelte, becsukta a szemét, és alig hallható varázsszavakat mormolt. Orion látta, ahogy halványan feldereng a kristály Candor-Brie botján, és hamarosan Lothan markában is hasonló fény csillant. Lassan halványan gomolygó golyóbis formálódott a fényből, és átragyogott a sötétségen. Lothan kinyitotta a szemét.

— Most meglátjuk, ami látható.

— Nem fogja észrevenni az a valaki? — kérdezte Orion, de Lothan nemet intett.

— Attól ne félj.

Finoman elfújta a csillogó fényt a tenyeréről, mire az a fák közé suhant. Lassan eltűnt szem elől.

— Világi szem nem láthat meg, világi fül nem hallhat meg — fejezte be Lothan. Orion nézte a fénygolyót, ahogy lassan elenyészik a sötétben.

— És most?

— Várunk — mondta Lothan.

— Tovább kéne mennünk — szólt Orion, de Akimura megrázta a fejét.

— Addig nem, amíg meg nem tudunk valamit. Ki tudja, mibe sétálnánk bele.

— Meddig fog ez tartani? — kérdezte G-Dogg.

— Nem sokáig — szólt hátra Lothan. — A figyelőszellem gyorsan végez, aztán visszajön jelentést tenni.

— Addig is állíthatnánk őrséget — javasolta Akimura.

— Ragyogó ötlet — szólalt meg egy hang. — De kissé elkésett.

Mindenki a fegyveréhez kapott, de meg is dermedt abban a pillanatban, ahogy sötét ruhás alakok bukkantak fel mindenfelől, a vadászokra szegezett fegyverrel. A sötétségben megcsillantak a célzófény halvány vörös pontjai. Orion lassan és jól láthatóan felemelte kezét a fegyver markolatáról, és a többiek is követték a példáját.

— Lassan túl sokan gyűlünk itt össze — szólt az előbbi hang. — Úgy döntöttem, most már teszek valamit ez ügyben. Helyezze el a botot a földön, és lépjen távolabb, ha megkérhetem — tette hozzá Lothannak címezve.

A troll mágus bosszús tekintettel követte az utasítást. Letette a botját, és egyet odébb lépett, miközben felegyenesedett. A következő pillanatban a csillogó fénygolyó feltűnt a fák között, egyenesen Lothanhoz suhant, és izgatottan ficánkolt a troll feje mellett.

— Szerinted megtalálta őket? — érdeklődött fanyarul G-Dogg, mire Lothan még az előbbinél is bosszúsabb arcot vágott. Egy intéssel elküldte a szellemet, mire a fény egy alig hallható pukkanás kíséretében elenyészett.

— Kik maguk? — kérdezte Orion.

Akimura, aki a tünde harcos mellett állt, elgondolkodva nézte a sötét ruhás alakot, aki láthatóan a csapat vezetője volt. A hangja ismerősen csengett, és eltelt egy kis idő, mire Akimura megbizonyosodott felőle, hogy a másik nem ismerte fel őt. Végül is azóta valamicskét megváltoztam. Figyelembe véve a rekonstrukciós műtéteket és az arcmódosításokat, amelyeken átment, úgy vélte, ha nem szólal meg, nem is fog ráismerni. Életbevágóan fontos, hogy Gabriel ne jöjjön rá, kicsoda. Itt és most könnyen végzetessé válhat, ha egy volt Seraphimos munkatársa felismeri.

— Jobban teszik, ha nem kérdezősködnek túl sokat — felelte Gabriel, és a nagyobb nyomaték kedvéért a fegyverére bökött. De Orion eleresztette a füle mellett a jó tanácsot.

— Midnighttal dolgoznak? — kérdezte.

— Nem gondolnám — felelt töprengve Lothan, miközben végignézett a társaságon. — Ez egy céges árnyalakulat.

Akimura arca mozdulatlan maradt, de fejében egymást kergették a gondolatok. Hogy derítette ki a Cross, hogy mi készül ma éjjel Tir Tairngire-ban? Sortűzként peregtek le az agyában a legkülönfélébb elméletek, és közben azon is gondolkozott, vajon most mi a teendő.

— Mit akarnak tenni velünk? — kérdezett újra Orion. A tünde majd szétrobbant a visszafojtott energiától. Akimura már annak az esélyeit latolgatta, hogy Orion megmozdul. Márpedig ha ez bekövetkezik, abban a pillanatban az egész csapat halott.

— Ezt nem én döntöm el — felelte Gabriel. — De ha készek az együttműködésre, akkor lehet, hogy életben maradnak. Ha nem… — Megvonta a vállát, a fegyvert szilárdan a célponton tartva.

— Nyilván nem véletlen, hogy egy céges alakulat itt van ma éjjel Tir Tairngire-ban — jegyezte meg Lothan.

— Megvannak a forrásaink és az indokaink — mondta Gabriel. — De ugyanezt én is elmondhatnám magukról. Tényleg, árulják már el, hogy mit keresnek itt!

Az árnyvadászok némán egymásra pillantottak.

— Emlékeznek arra, amit az együttműködésről mondtam? — tette hozzá Gabriel, és jelentőségteljesen a csapattársai felé intett a fejével.

 

 

Montrealban, a québeci független nemzet területén a sötét öltönyös asszisztens hunyorogva állt a turbóventilátorok kavarta légáramban, miközben a HFR leereszkedett a Cross Applied Technologies székházának tetején kialakított leszállóhelyre. A gépre festett embléma, az arannyal körülvett kereszt megcsillanva tükrözte vissza a nagyobb logó fényét, amely a város fölött ragyogott az épület oldalán. Lassan leálltak a ventilátorok, és a szél elült. A férfi odaszaladt a géphez, amelyen ebben a pillanatban felnyílt az oldalajtó, és kiszállt egy nő, aki az üzleti világ legújabb divatja szerinti konzervatív öltözéket viselte.

— Ms. Henshaw! — kiáltott a férfi. — Carter LaValle vagyok, Monsieur Cross asszisztense. Üdvözlöm Québecben! — Az asszisztens enyhe akcentussal beszélte az angolt.

— Köszönöm — biccentett a nő.

— A megbeszélés már elő van készítve — folytatta LaValle. — Jöjjön, odavezetem a tárgyalóterembe.

Eve követte az asszisztenst. Beléptek az épületbe, és elsétáltak a vezetőségi liftekhez. A lift viszi őket a tárgyalóba, ahol majd megtartja a beszámolóját. Eve alaposan kiélvezte a helyzetet: a cég székházának legfelső igazgatási szintjein fog áthaladni, a CEO egyik személyi asszisztensének kalauzolásával. Ha minden jól megy, nemsokára minden napja hasonlóan fog telni. Azt még nem döntötte el, hogy Északnyugat-Amerika titkos alakulatainak felügyeletét kérje vagy inkább a mozgalmasabb keleti részekre koncentráljon, ahol a Cross elsődleges riválisa, az Ares Macrotechnology székel. Seattle-ben is van fantázia, de az UCAS-enklávén túl a Cross befolyása már egyre csökken.

A lift némán siklott a megadott emeletig. Az ajtó halk pneumatikus szisszenés és egy csilingelő dallam kíséretében nyílt ki. LaValle végigvezette Eve-et a folyosó szőnyegén egy kisebb tárgyalóhelyiségig, és kinyitotta előtte az ajtót.

A szoba nagyobb volt, mint egy átlagos seattle-i lakás. A szemközti falat mintha mennyezetig érő ablakok foglalták volna el, amelyeken át Montreal városára nyílt kilátás; de Eve tudta, hogy a falat valójában holografikus kristálymátrixok borítják, amelyek a szigorúan megerősített külső falon túli világot varázsolják a helyiségbe. Valódi ablakok elhelyezése — még ha golyóálló üvegből volnának is — túl nagy kockázatot jelentett volna az épületnek ezen a részén.

A meleg fényű tölgy tárgyalóasztalt puha bőrrel borított kényelmes székek vették körül. Egy tálalón frissítőket helyeztek el, a másik oldalt pedig egy széles, síkképernyős kijelző foglalta el.

Mellette famintázatú fülkék rejtették a magas szintű elektronikát: a hangvezérelt kommunikációs és multimédia-felszerelést; természetesen minden rá volt kapcsolva a cég számítógépes hálózatára és az épület belső rendszereire is.

— Kérem, helyezze magát kényelembe, és nyugodtan készítsen elő minden anyagot, amire szüksége lesz — szólt LaValle, miközben a szobába léptek. — Monsieur Cross hamarosan megérkezik. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon nekem.

Eve megköszönte az asszisztens segítségét, aki ezután kivonult, és becsukta maga mögött az ajtót. A nő egy pillanatra belesüppedt az egyik székbe. Jó érzés volt ez a kényelem a Seattle és Montreal közötti hosszú repülőút után. Eve fáradt volt ugyan, de jóleső izgalommal készült a beszámolóra. Utazótáskáját ledobta az asztal alá, majd elővette és felnyitotta a zsebirodáját.

Egy szempillantás alatt elérte biztonsági csomópontját a cég központi rendszerében, hogy előkeresse a találkozóra előkészített fájlokat. A rendszer másodjára is jelszót kért, mire Eve még egyszer beütötte — biztosan elgépelte az első alkalommal a nagy sietségben. Ezúttal a gép elfogadta a jelszót, és Eve belépett. Kikereste a fájlokat, és megnyitotta a programot, amelynek segítségével rákapcsolódhat a tárgyaló kijelzőjére. Amíg Mr. Crossra várt, átfutotta a jegyzeteit. Néhány perc múlva nyílt az ajtó. Eve hátratolta a székét, és felállt.

Egy nő lépett a szobába napszemüvegben és sötét kosztümben. Rövid szőke haját hátrasimítva viselte, ettől úgy nézett ki, mint egy műanyag bábu. Gyors, gyakorlott pillantással felmérte a helyiséget, azután oldalt lépett, és a nyomában bejött LaValle és még két férfi. Az egyiküket Eve nem ismerte, de a másikról azonnal tudta, kicsoda.

Lucien Cross, a Cross Applied Technologies alapítója és vezérigazgatója úgy nézett ki, ahogy ez elvárható volt az ő pozíciójában: komolyan és előkelően. Viszont életkorát tekintve úgy festett, mint aki valahol harmincöt és ötven között jár — köszönhetően a modern orvostudomány és mágia csodáinak. Magas homlokát elegánsan hátrafésült sötét haj keretezte. A halántékán és a szakállában feltűnő néhány ősz szál is kétségkívül tudatos döntés eredménye volt. Egész megjelenése azt tükrözte, hogy olyan emberről van szó, aki mindent az irányítása alatt tart, beleértve a külsejét is. Cross kézzel szabott öltönyt, ropogós fehér inget és selyem nyakkendőt hordott. Ékszerül csupán a jobb kezén viselt nehéz gyűrű és a jobb füle mögött diszkréten megbúvó csillogó króm adatjack szolgált.

— Üdvözlöm, Ms. Henshaw — szólt mély hangon, akcentus nélkül. — Bizonyára megérti, hogy a megbeszélést rövidre kell szabnunk.

— Természetesen, uram — felelte Eve tiszteletteljesen. Közben Cross testőre becsukta az ajtót, és megállt mellette.

— Minden bizonnyal sor sem került volna rá — folytatta Cross —, ha az, amire az előterjesztésében utalt, nem tűnt volna olyannyira ígéretesnek.

— Igen, uram — válaszolt Eve. Cross a társával együtt helyet foglalt az asztalnál a nővel szemközt, és a falon elhelyezett kijelző felé fordultak. LaValle hátul helyezkedett el, Cross bal oldalán, kezében adattáblával. Eve állva maradt, és miután Cross bólintott, belekezdett.

 

 

Mielőtt bárki más válaszolhatott volna, Akimura szólalt meg. Fejével a hegycsúcs felé intett.

— Odafent az egyik barlangban egy erős szellem van bezárva. — A japán akcentus, amelyen megszólalt, teljesen elütött szokott beszédmódjától. Társai közül senki nem reagált a változásra, mintha észre sem vették volna.

— És maguk ki akarják szabadítani? — kérdezte Gabriel. Akimura megrázta a fejét.

— Éppen ellenkezőleg. Gondoskodni szeretnénk róla, hogy ott is maradjon.

— Kinek az érdekében?

— Úgy fogalmaznék: ez mindannyiunk közös érdeke — felelte a férfi.

— Nem hinném, hogy ezzel a maguk előtt járó két hölgy is egyetértene.

— Látta őket? — szólalt meg Orion. Gabriel mintha most vette volna újra észre a tündét. A pillanat töredékéig csend volt, végül Gabriel bólintott.

— Megfigyelés alatt tartjuk a területet — szólt, újra Akimurához fordulva. — Halljuk: kinek dolgoznak ők, és kit képviselnek maguk?

Ekkor szélroham söpört végig a fák között, megrázta az ágakat, és száraz leveleket sodort magával. Gabriel csapata továbbra is az árnyvadászokra szegezte a fegyvert, de most a tisztáson minden szem felfelé fordult. Sötét felhők hömpölyögtek keresztül az égen.

— Tehát, mint láthatják — fejezte be Eve, miközben a szemközti falon egy műholdas térképen az északnyugati part volt látható, egyik sarkában Tir Tairngire kinagyított képével —, kezünkben a lehetőség, hogy… — Elhallgatott, mert Mr. Cross kezét felemelve jelezte, hogy eleget hallott.

— Michael? — fordult a jobbján ülő férfi felé. Az utóbbi azóta nem szólt egy szót sem, amióta beléptek a szobába. Eve tudomást sem vett róla: feltételezte, hogy ő is egy titkár vagy valami helyettes. Most a kiszámítottan semleges külső mögött meglátta a metsző intellektust. Teljesen biztos volt benne, hogy a férfi egyetlen részletet sem hagyott ki, egyetlen apró célzás sem kerülte el a figyelmét. Most elővett egy zsebirodát zakója zsebéből, és egy kis ideig a gombokat nyomogatta. A fali kijelzőn követhető volt, mivel foglalkozik: Eve nézte, ahogy az általa megszerzett információk optikai feldolgozási sebességgel esnek át az összehasonlító elemzésen.

— A géntérkép és az élettani adatok megfelelnek a dokumentumainknak, uram — mondta Michael Crossnak a palmtopra koncentrálva —, de ez annak köszönhető, hogy módosításon estek át. A beavatkozás jelei alig észlelhetően, de ott vannak.

Lucien Cross szemei összeszűkültek.

— Ms. Henshaw! — szólt vészjósló hangon. — Meg tudja ezt magyarázni?

— Én… nem, uram, de…

— Nem jutott eszébe, hogy meggyőződjön az információi eredetiségéről, mielőtt úgy döntött, hogy megteszi ezt a hosszú utat csak azért, hogy az időmet pazarolja?

— Dehogynem! — rebegte Eve. — Azaz… de igen, uram. Többszörösen összevetettem az információkat a vállalat dokumentumaival, és minden tökéletesen egyezett. Semmi jel nem utalt beavatkozásra.

— A gyakorlatlan szem számára talán nem — jegyezte meg Michael halkan.

— Ezeket a tényeket magam ellenőriztem — szólt dühösen Eve. — Megbízom a forrásomban. Talán ön tévedett!

A férfi nem szólt semmit, de Cross lassan előredőlt, és összevonta szemöldökét haragos tekintete fölött.

— Azt akarja mondani, hogy a Seraphim igazgatója nem érti a dolgát, Ms. Henshaw?!

— A… — nyögte ki Eve, de elakadt a szava. Újra ránézett Michaelre — Michaelre —, aki nyugodtan, érzelemmentes arccal szemlélte őt. Még soha senki nem látta a Seraphim igazgatóját. Személyazonossága a legmagasabb szintű vállalati titok volt. Eve visszafordult a főnöke felé.

— Mr. Cross… — kezdte, de az igazgató ekkor Michaelhez kezdett beszélni, mintha Eve nem is tartózkodna a helyiségben.

— Tehát mindez hamisítvány?

A Seraphim igazgatója bólintott.

— Szinte biztosan. Tökéletesen kivitelezett munka. A tettesnek vagy a dokumentumainkhoz volt hozzáférése, vagy az eredeti génmintákhoz. Tekintve, hogy az információ teljes mértékben azonos a mienkkel, az előbbiről lehet szó. Az egyezés szinte már túl pontos. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a fájlt nyilvánvalóan módosították… — Letette a zsebirodát az asztalra. — Úgy vélem, valaki el akarja hitetni velünk, hogy ő még életben van.

— Ön már engedélyezte az akciót? — kérdezte Cross Eve-től, és a képernyőn látható térképre mutatott. Eve némán bólintott. A vezérigazgató újra Michaelhez fordult.

— Van a helyszínen ügynöke?

— Természetesen.

— Adjon vonalat — szólt Cross. — Azonnal!

 

 

— Bármilyen jól szórakozunk is így együtt, attól tartok, nemsokára igencsak barátságtalan lesz idekint a hangulat — nézett Gabrielre Lothan. — Egészen pontosan mik a tervei?

Gabriel visszafordult a troll felé.

— Igazából végeznem kéne az egész társasággal — szólt —, aztán lerendeznem azt a másik kettőt, és végre befejezni a munkát.

— Valóban ezt akarja a munkaadója? — vetette ellen Akimura. — Mindannyian tudjuk, mennyire… engesztelhetetlen tud lenni egy vállalat, ha valaki nem felel meg az elvárásainak.

A szél újult erővel támadt föl, és egy pillanatra villám ragyogta be az eget, majd azonnal követte az égzengés — a vihar fenyegetően közeledett.

— Én személy szerint nem…

Gabriel hirtelen elhallgatott, és a semmibe meredt, mintha figyelne valamire, amit a többiek nem hallanak meg. Orion mintha ugrani készült volna. Akimura már valósággal imádkozott, hogy az adeptus bírja ki még egy ideig. Gabriel csapattársai továbbra sem mozdultak, és a fegyvereket is szilárdan tartották: egy hirtelen mozdulat még mindig a biztos halált jelentette volna.

Gabriel álla alig láthatóan mozgott; ebből lehetett látni, hogy válaszokat artikulál. Hirtelen kurtán, bosszúsan felnevetett, és gúnyos félmosolyra húzta a száját. Hüvelykujját a pisztoly agyára tette. Mindenki megfeszült, de Gabriel egyszerre levette az ujját a ravaszról, és felemelte a fegyvert, így az már nem az árnyvadászok felé mutatott.

— Az akciónak vége. Lelépünk — szólt a társaihoz. — Úgy tűnik, életben maradnak — tette hozzá az árnyvadászoknak.

— Jó nekünk — felelte halkan Akimura.

Gabriel hirtelen felé kapta a fegyverét. Akimura homlokán úgy rajzolódott ki a célzófény, akár egy fénylő vörös kasztjel.

— Ne áltassa magát! — szólt. — Akár itt és most megölhetem, parancs ide vagy oda, és véget vethetnék az egésznek. Nem tudná meg senki.

Egy dermesztő pillanatig csend volt, mintha Gabriel azt várná, mit reagál Akimura, de a közvetítő egy szót sem szólt, és nyugodtan farkasszemet nézett a Cross ügynökével. Az örökkévalóságnak tűnő hallgatást végül Gabriel törte meg.

— De én profi vagyok — emelte fel ismét a fegyvert —, és nem pazarlom sem az időt, sem a töltényt. Tűnjenek el a szemünk elől, és reménykedjenek, hogy nem látnak többet, csürhe banda.

Intett a többieknek, mire a csapat megindult, és behátráltak a fák közé; de mindvégig gondosan a vadászokra szegezték fegyverüket. Visszavonulásukat újabb villám fénye világította meg, közvetlenül Gabriel távozása előtt. Végül az egész alakulat eltűnt az erdő sötétjében.

— Ez meg mi a franc volt? — szakadt ki a kérdés Orionból, miközben körbejártatta a tekintetét, hátha a visszavonulás csak valami trükk volt.

— Szerencsénk volt — húzta elő a fegyverét Akimura. — Rohadt nagy szerencsénk. Régóta először érzem úgy, hogy valaki kedvel engem odafönt. Na, induljunk! Azt hiszem, nem sok időnk maradt.

Felnézett az égre; ebben a pillanatban felüvöltött a szél, megrázkódtak a fák, és ömleni kezdett az eső.

 

 

Midnight határozottan vezette Kellant az egyik hegygerincen rejtőző szűk barlangbejárathoz. A földet szikladarabok és kőtörmelék borította körös-körül, amelyek még mindig füstölögtek, mintha nemrég robbanás zajlott volna le itt. A szenes nyomok láttán Kellanben felmerült a kérdés, hogy egyik-másik villám nem itt csapott-e le. A barlang mélye árnyékba borult, de a hegy belsejéből mintha halvány arany fény ragyogott volna elő.

— Befelé! — vetette oda Midnight. Kellan átlépdelt a törmeléken, és lehajtott fejjel belépett a sziklák között húzódó ösvényre.

Érdekes módon egyáltalán nem lepte meg, hogy ismerősnek érzi a barlangot. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmában látott hely, csak éppen most más szögből látta. Az üreg legöblösebb részén, ahol Kellan már nyújtózkodva sem érte volna el a mennyezetet, Kellan megpillantotta a barlangot betöltő fény forrását.

Egy alak térdelt a köveken, belőle áradt a sápadt ragyogás. Mintha imádkozott vagy elmélkedésbe merült volna; arany fény alkotta testére fehér-arany szárnyak simultak. Ahogy a két nő belépett, felemelte glóriával koronázott sugárzó fejét, és kinyitotta a szemét. Tekintete mélyéből mintha forró fehér ragyogás áradt volna, amely egyenesen Kellan lelkébe hatolt.

— Kellan, köszönj szépen Hajnalcsillagnak! — szólt Midnight. Szervusz, Kellan, szólalt meg a lány fejében a hang. Már nagyon régen vártalak.